Itt csak a legfőbb vonásaiban akarom e legnemesebb emberi hivatást (a tanítást) jellemezni. 
Mi kell hozzá mindenekelőtt? Mélységes, minden tulajdonságon, minden embereken tett rossz tapasztalaton túláradó és ellenállhatatlan emberszeretet. És az a reménykedés, amely a nevelő munkája alatt állandóan veszélyeztetve van, az a töretlen bizalom, hogy minden meddő fáradozása,minden hiábavaló munka ellenére mégis, még mindig hatni akarjon az emberi lélekre, hogy nemesíteni akarjon, hogy nevelni akarjon...ez pedig szenvedély kérdése.Ilyen szenvedély nélkül senki sem lehet jó tanár.Ehhez az áldott, felejthetetlen munkához tehát, úgy látszik,temperamentum kell mindenekelőtt, aztán mégegyszer mindenekelőtt: tehetség. 
S milyen legyen ez a tehetség? Hogy csak a legfőbbet említsem, két dologra okvetlenül vonatkoznia kell.Nagy hajlam legyen benne, hogy ontsa tüzét, hogy lehetőleg mindazt közölni akarja, amit közölhet, s a kétségei közül azokat, amelyeket még fejletlen lélek megérthet, valamint hogy példájával hatni akarjon minden erővel - ez az első! 
És a második: hogy emlékezni tudjon saját fiatalságára. Vagyis mire? 
Hogy mi az, ami neki örömet szerzett valaha is, mi az, ami fájt. 
Ez mindennél fontosabb, mert akkor tisztában van azzal is, hogy mivel oszt örömet vagy bánatot... 
- Nehogy azt hidd, te gyerek, hogy én könnyen veszem a te dolgodat.Hogy én előbb megbuktatlak, aztán elmegyek sört inni. Ami neked fontos, nekem is fontos - ezzel a szóval kezdtem a tanévet életem legszebb munkája, középiskolai tanárságom idején.